Az otthon ott volt, ahol bejártunk mindent százezerszer már...

Amikor pályaválasztás előtt álltam, gondolkodtam, hova mennék szívesen. Minden közeli nagyváros szóba jöhetett, de Pesttől mindig ódzkodtam. Valahogy nem vonzott a fővárosi élet. Egy pici porszemnek éreztem magam ebben a nagyvilágban. Kis vidéki kislány mégis hogy tudna boldogulni ekkora városban? Hiszen még a metroig sem tudtam eljutni egyedül, minden olyan "nagy"-nak tűnt. Majd elvégeztem a fősulit Nyíregyházán, és többre vágytam. Többre, izgalmasabb, mozgalmasabb életre. Hát miért ne próbálhatnám meg a mesterképzést... Mondjuk Pesten? Jelentkeztem, felvettek. S onnantól kezdve minden olyan természetessé vált. A félelmem hamar elszállt. Sőt, ha visszagondolok, egyáltalán nem paráztam. Hamar beletanultam a nagyvárosi életbe. Megszerettem, rengeteg barátra tettem szert. Imádom, hogy ha akarom, bármely nap találok programot. Imádom, hogy minden olyan dolog, ami évekkel ezelőtt elérhetetlennek tűnt, most csak egy lépésnyire van. Imádom azokat az időket, amelyeket a barátaimmal tölthetek. Szóval, szeretem. De mindez nem azt jelenti, hogy nem szeretek hazamenni, oda, ahol felnőttem, ahol a családom van, ahol megnyugodhatok, ahol szabadnak érezhetem magam, ahol leszarom, ki mit gondol rólam, ahol nem kell órákat utaznom, ha el akarok jutni A-ból B-be, ahol "Mari néni" az utcában megkérdezi, hogy mi újság gyermekem? És még sorolhatnám... Azt kell, hogy mondjam, mindig is az a vidéki kislány maradok, bárhol is éljek éppen. :)

"Talán csak a távolság mutatja meg, mennyire hiányozhat valami. Talán messzire kell utazni, hogy kiderüljön, milyen becses is az a hely, ahonnan elindultunk."
Jodi Lynn Picoult

Mit is jelent a boldogság?

Többféle emberrel kerülök kapcsolatba nap, mint nap, s mindegyikőjük számára mást jelent a boldogság. Tegyük fel, boldognak lenni elég, ha van egy jól működő párkapcsolatod és emellett talán még a munkáddal sincs baj. És ennyi? Mindez elég ahhoz, hogy boldog légy? Nincs szükséged igaz barátokra, feledtlen pillanatokra, őrült megmozdulásokra, családi kalamajkákra, ész nélküli kikapcsolódásra.... Miért kell hamar felnőni? Miért kell felelősségteljesnek lenni, anélkül, hogy élveznéd az élet apró örömeit? Miértmiértmiért???

"Mert a világ a bátraké és az élet túl sokat ér ahhoz, hogy jelentéktelenné váljon..."

Valahogy így...
"Megbocsátottam a megbocsáthatatlant, megpróbáltam pótolni nélkülözhetetlen embereket és elfeledni az elfeledhetetleneket. Sokszor cselekedtem indulatból. Okoztam csalódást és csalódtam olyanokban, akiktől sosem vártam volna. Öleltem, hogy védelmet nyújtsak, és nevettem, mikor már nem bírtam tovább. Szereztem örök barátokat. Szerettem és szerettek, de sokszor el is utasítottak. Előfordult olyan is, hogy szerettek, de én nem tudtam viszontszeretni. Ujjongtam a boldogságtól, habzsoltam a szerelmet és esküdtem örök hűséget, de volt hogy teljes erővel mentem a falnak. Sírtam zenehallgatás, vagy fényképalbum lapozgatása közben, és felhívtam valakit csak azért, hogy halljam a hangját. Néha elég volt egy mosoly, hogy szerelmes legyek. Sokszor éreztem, hogy meghalok a vágytól és…féltem, hogy elvesztek valakit, aki nagyon fontos számomra (a végén mégis elvesztettem)! DE TÚLÉLTEM! És még most is ÉLEK. Az életet nemcsak túlélem, és neked sem ajánlom, hogy ezt tedd! ÉLJ! A harcba elszántan kell menni, Az életet szenvedélyesen átölelni, Emelt fővel veszteni és merészen győzni. Mert a világ a bátraké és az élet túl sokat ér ahhoz, hogy jelentéktelenné váljon." Charlie Chaplin

Nyugalom

Amikor azt mondom egy zord januári szombaton, nem bánom, hogy ma este nem mentem el "vergődni", hanem sokkal jobban esik otthon vagy a barátaimmal együtt lenni, kacagni, örömködni... az nem az öregedés jele, csak a front teszi, ugye?! :)
De mostanában ez sokkal jobban esik. Amikor azt érzem, "hazaértem". Na, az egy igazán felemelő érzés... :)

Határok nélkül....

Az elmúlt időszakban folyamatosan azon agyalok, hogy valóban mindent meg tudunk valósítani, amire vágyunk, csak akarni kell és nem létezik az a szó, hogy lehetetlen?!
Szokták volt mondani, hogy minden agyban dől el, s onnantól kezdve -akadályokat leküzdve- egyenes út vezet a siker és a cél felé. Valóban csak ennyi?! Csak döntsem el, majd higgyem el, amit akarok, és az úgy lesz?! Nincsenek korlátok, nincsenek határok?
Mert ha tényleg így van, akkor azt mondom, erős vagyok, kitartó és megcsinálom!
Mert ugyebár: A lehetetlen nem létezik...

Valóság, csalódás...

Csalódni fáj. Kurvára. Megtörünk, elesünk... Majd mindezt átgondolva felállunk, továbblépünk, megerősödünk. Annyi közhelyes mondás van erről, de mégis mennyire igaz...
És csak annyit mondanék - a road után szabadon - : Üvöltsd, hogy kapja be a világ! :)

A zélet apró örömei

Én örülök minden apró dolognak, ami pozitívan irányul felém. Néha nem úgy tűnik, mert ugye az ember kritikus, válogatós, s sokszor nem azt és nem attól kapja mindezt, akitől szeretné... De én még így is szerencsésnek mondhatom magam, mert sokan szeretnek (vagy csak azt hiszem :)), sokan gondoskodnak arról, hogy jól érezzem magam, s mindez nekem sokat jelent. Komolyan, tényleg, őszintén. :)